A legnagyobbra növő, közismert ragadozó halfajunk. Széles, felülről lapított feje, rövid, oldalról lapított teste és nagyon hosszú farokrésze jellegzetes külsőt kölcsönöz e halfajnak. Valamennyi álló- és nagyobb folyóvizeinkben megtalálható.
A horgászok szívesen fenik rá horgaikat, hiszen a harcsa nemes és kemény ellenfél, egy-egy kapitális példány kifogása pedig életre szóló élménnyel ajándékozza meg legyőzőjét. A fogyasztásban kedvelt húsa valamint a halastavakban betöltött „gyomhal” pusztító tevékenysége miatt azonban a tógazdasági haltermelésben is fontos szerepet tölt be.
Kedveli a mély, iszapos, gyökerekkel és akadókkal teli területeket, a folyók alámosott partoldalait, ahol napközben pihen. Általában éjszaka indul táplálkozni, ilyenkor felkeresi a sekély, parti vizeket is. Nappal is aktív lehet, elsősorban a táplálékát képező halfajok ívásakor, illetve erősebb fronthatásokkor.
Különösen aktív nappal az ívási időszakban. Ilyenkor kettesével-hármasával csoportosulva keresik fel a megfelelő állapotú helyeket (fák vízbe lógó gyökerei, sásos partoldal), amelyeket előzetesen gondosan letisztogatnak farkuk sepregető mozdulataival. Az ívás 20 C-os vízhőmérséklettől kezdve május-június hónapban történik.
Az elkészített fészket a hím őrzi, igyekszik minden vélt vagy valós ellenséget távol tartani, ugyanakkor farkának legyező mozdulataival állandóan frissíti a vizet az ikrákon. Hőmérséklettől függően a 3-7 nap alatt kikelő lárvák még egy hétig a szikanyagból táplálkoznak. A kis harcsák első táplálékát zooplankton szervezetek képezik, de néhány nap múlva áttér a fenéken található élőlények (szúnyoglárva) fogyasztására, míg a ragadozó életmódot 4-5 cm-es testhossz elérésekor kezdi meg. A kifejlett harcsák fő táplálékát a kisebb halak adják, de elfogyasztanak minden elérhető táplálékot is (dög, vízimadár, kisemlősök, kétéltűek).